Boros Kálmán Béla: "Emlékezés"

Radnóti Miklósra a költőre, az emberre, a barátra.
A harmincas évek legelején, amikor a világ dolgozói az addig soha nem észlelt szörnyű gazdasági válság nyomorában szenvedtek és pusztultak, Szegeden egy öreg üvegesmester lakásán egy mindig pénztelen, de jókedvű pesti diáktársaság talált egymásra. Az öreg házaspár a lakás egy kis udvari szobájában húzódott meg, míg három szobában mi diákok laktunk: orvostanhallgatók és én, az egyedüli jogász, a félfasiszta egyetemi politika elől a bécsi, prágai, bolognai egyetemre vetődött, vagy több évi várakozás után felvett és itt Szegeden végre magyar egyetemen eltűrt fiatalok.

Ennek a Hirth-féle diáktanyának majd mindennapos vendége volt Radnóti Miklós, a szintén Pestről jött bölcsészhallgató, aki már akkor is ismert művészetének szellemi tartalmát Marx tanaiból, nyelvi formáját Károli Gáspár bibliafordításából gazdagította.

Egy ólmos, esős vasárnap reggelen, az egyetlen - közös erőből - fűtött szobában gyűlt össze a diáktanya társasága, amikor egy álmatlan éjszaka nyomaival arcán belépett Radnóti Miklós.
Lekuporodott a kályha mellé, a földön lévő díványpárnára, mi körülvettük, ő pedig zsebéből pedánsan összehajtott, gyöngy betűivel teleírt füzetlapot vett elő és meleg bársonyos hangján olvasni kezdte:

"Hangokat fogott a levegőből
madaras fütyölésre, vidám volt és
nagyokat izzadt a poros úton
cifra igékkel, ha nem vette föl
a vén paraszt kocogó szekerére."



Végigolvasta készülő új kötetének (Ujmódi pásztorok éneke) egyik legszebb és előző éjjel készült verse (Elégia egy csavargó halálára) első kéziratát. Valamennyien elbűvölve hallgattuk a gyönyörű sorokat, és amikor befejezte, ránk nézett rosszallóan, dühösen rázta meg fejét és kijelentette: „darabos, verejtékszagú, egyszóval nem jó.”

Radnóti önmagával szemben a legszigorúbb kritikus volt és így nem lepett meg, amikor néhány hét múlva az új kötetben a vers első formájánál is sokkal szebb, művészibb formában jelent meg. Egyébként ezt a kötetet, az „Ujmódi pásztorok éneke” összes példányát röviddel megjelenése után elkobozták és miatta Radnóti Miklóst perbe fogták. A kötet alig néhány megmaradt példánya közül egy a birtokomban van. Gyakran veszem elő és olvasom el az első lap tintával beírt ajánlását: „Boros Béla kollegámnak és barátomnak szeretettel adom ezt a nagyon új könyvemet. - Radnóti Miklós Szeged, 1931. Április 12.”

Még egy kedves emléket akarok elmesélni róla: 1934. május 14. az évszakhoz szokatlan rekkenő hőségben izzadva tanul a „Hirth-tanya” minden tagja. Másnap, május 15-ét, az én születésnapomat szokatlan módon fogjuk ünnepelni: mindannyian szigorlatozunk. Egyik belgyógyászatból, van, aki sebészetből, bőrgyógyászatból, én a legnehezebb jogi szigorlat, az elsőnek vett tételes szigorlat anyagából. Meglett fiatalemberek - én, a 24 éves vagyok a legfiatalabb - bőszülten magolunk. Késő délután van, egyre ingerültebb a hangulat. A legidegesebb az egymásba nyitott két szobán át úgy nyargal, mintha hajtanák és hadarja a latin-magyar szavak keverékéből adódó orvosi zsargont. Mi többiek a rendzavarót legszívesebben egy kanál vízbe folytatnánk. Ebben a feszült hangulatban egyszerre kicsapódik az ajtó és megjelenik a másnapi francia szigorlat anyagától ugyancsak elgyötört Radnóti Miklós vékony alakja, végignéz a többé-kevésbé pőrére vetkőzött magoló társaságon és ellentmondást nem tűrő hangon megszólal: "gombozzunk!"
Erre a varázsigére, ki hol tartott, mondat, szó közepén az egész társaság bevágja könyveit, jegyzeteit és a szempillantás alatt megtisztított asztal köré sereglik, ahol már folyik is a Radnóti-Paunz meccs. Jókedvű, kacagó, gondtalan gyermekké vált társaság élvezi a gombcsata izgalmait és senki sem gondol a másnapi szigorlatra, amely mellesleg megjegyezve mindannyiunknak kitűnően sikerült.

Akkor még egyikünk sem sejthette, hogy tíz év múlva a gombcsata két hőse: Radnóti Miklós, a nagy költő és dr. Paunz Dénes a kiváló belgyógyász mártírhalálukkal fogják nekünk többieknek jelezni az utat, amelyen egy új, emberibb világ építői lehetünk.


Budapest, 1956. május 15.


Dr. Boros Kálmán

 


 

Gülch Csaba: Angyal született, angyal zuhant ...

 

Valami olyan történt 1909 nyár elején, ami egykor, az idők kezdetén, a teremtés kegyelem teli pillanatában is benne foglaltatott. Egymást ölelte örömmel-fájdalommal az élet és az elmúlás…

Száz évvel ezelőtt, május ötödikén, Glatter Jakabnak és Grosz Ilonának, a szelíd-szabad magyar zsidó házaspárnak, a budapesti Kádár utcában ikrei születtek. Világra jöttükbe az édesanya, s az egyik fiú belehalt. Az életben maradt ártatlan kis jövevény nyiladozó kamaszként édesapját is elveszí-tette, majd a lelkébe fészkelt ólomnehéz kérdésekkel, besétált a magyar irodalom árnyas-fényes ligetébe…

A rakoncátlanul rohanó, tajtékos évek alatt sok mindent kapott és megélt. Iskolákat, barátokat, Dobsinát. Verseket. És az örök szerelmet: Fannit. Szegedet, a Nyugatot, a farizeusoktól bélyeget, a szerintük „vallásgyalázó és szeméremsértő” kötet miatt. Vas Istvánt, Párizst, az árnyéktól reszketők által elkobzott könyveket. Kafka Margit csillagvilágából kinőtt doktori szigorlatot. Fannival közös otthont, boldogságos nyarakat… Aztán egyszer csak a semmiből horda kerekedett, vérszagtól bódult, vicsorgó ordas sereg…

Először 1940-ben hívták be munkaszolgálatra, majd két hétig egy büntetőtáborban dolgozott. Néhány hónap múlva újabb behívó… Egymás után sorjáztak az erőltetett menet kegyetlen állomásai…

Negyvenhárom május 2-án megkeresztelkedett… Alig egy újabb év, ismét munkaszolgálat. Most már az ukrán fronton… Egységét hamarosan a szerbiai Bor melletti táborba vezényelték… Lager Heidenau…
A notesz… Csendes sorok a reménybe mártott lapokon… Hetedik ecloga… Razglednicák… Fájdalmas töredék: „mellézuhantam”… „átfordult a teste s feszes volt már”… „mint a húr, ha pattan”…Fáradtan, összetörten, erőtlenül Győr felé… Abda… Tarkólövés… Úgy végezte ő is… Zubbonya zsebében, a fagyott földtől hónapokig dideregtek a versek… A folyó partján halált virágzott a türelem… Angyal zuhant, angyal született…

Most itt állunk és ünnepelünk. Arcunkon napfény, de lábunk alatt sár tocsog. Kénytelen mosollyal bámuljuk az eget, a habos kék felhőket, miközben mögöttük az angyal árnyéka táncol. Titkot fejtünk, s a lélek bölcsőjében észrevétlen szunnyadni kezd a remény…

Az angyal ujja szemhéjunkhoz ér. S a földre irányítja a tavasztól részeg, eltévedt tekintetet. A követ keressük, a hit belénk égett jelét. A bizo-nyosságot, hogy száz éve angyal született, hatvanöt évvel ezelőtt angyal zuhant... Az egyetlenben, az Egyben milliók!

Öleljük meg a földet, a rét barkás bokrait. Szorítsuk homlokunkat az öreg fák kérgéhez és hallgassuk a csendet. A szelíden szép testamentumot, amit Radnóti Miklós egykoron ránk hagyott…

 



KRISTÁLY-SÚLY SZÍVVERÉSÜ EMBER-VILÁGÍTÓTORONY

(Az első Radnóti-díjas költő, Juhász Ferenc verse Radnóti Miklósról)

Mert az voltál!
Kristály-súly szívverésű ember-világítótorony.
Zárt és rejtelmes, mint egy atom.
Elpusztításra-sose-váró, mint minden hatalom.
Nyárhajnali virradás-rózsafény és temető-szagú alom.
Halál-jövő, hisz halál-alkalom.
Sejtelem bánat-virág egy ősz-kezdeti vérző alkonyon.
Tisztaság.
Pusztaság.
A reményből kifakadt elmúlás-ág.
Sose-vénülő ifjúság.
Szederfa fehér ikraujj-gyümölcsű lombzenéje,
viharzápor-kéje
laza-lágy szomjúság,
zöld szomorúság.
Halál-kiválasztott: győztesen megölt szigorúság.
Te előre-megfeszített lét-tudat, tarkón-lőtt világegyetem.
Te egyetlenem és mégse egyetlenem,
akire szívemet bíztam, míg felnőtté zuhantam.
Te mindig-remény
balga fény,
hiszékeny, gyermeteg tévedés.
De meghalni ez se kevés.

A múlt héten találkoztam veled. Veled?
Nem veled.
Hiszen aki eleven még,
mert élet-hit, élet-akarat, élet-szentség,
hogy találkozhatna a régen sírgödörbe lőttel,
Petőfi Sándorral és a Petőfi Sándor-azelőttel,
a már föld-kosszá rohadt ifjúság-múltidővel?
Hisz ha a Földgolyóban élve befelé és lefelé halad
csak csontvázat talál, kopasz csont-torony-gótikát,
leesett alsó-állkapcsú, üres szemgödrű, tátott koponyát
fogsoros csontbuborék-ásítást, szőrtelen hártyagömb-szavakat.
A múlt héten találkoztam veled.
Nem, nem veled, de feleségeddel: Fifivel,
egy élelmiszer-boltban, találkoztam az asszony-öreg-kicsivel,
bottal botorkált, félig vakon,
mint az ősz, mosolytalan mégis-bizalom.
Azt mondta: „Feri, még mindig bánt, hogy talán
meg tudtam volna menteni Miklóst. Hiszen ha élve nézne rám,
maguk biztos jó barátok lennének Miklóssal.”
S én megcsókoltam őt:
a vaksi, öreg tántorgó kicsi nőt.
Behavaztam pislogás-sziromözönnel, az őszi lombhullás-riadóval.
Mint a fehér gyászt, télen marékkal szórt konyhasóval.
Fölgyújtottam öreg szép szóval.

S égtünk aztán mindketten,
mint fölgyújtott avarkazlak a temetőkertben.

Szívembe tettelek, szívembe teszlek.
Azért tegezlek.
Minden verseskönyved ott szorong
kamaszkorom óta könyvespolcomon.
Egy antikvárium raktárából vettem őket a Múzeum-körúton,
s te forogsz bennem, mint a cigány hajtotta talicskás köszörű-korong,
s szikra-köpése,
meg a késél édes szenvedése,
szétárad véremben, kilő szememből, villámokként ugrál arcomon.
Hisz alig élt, amíg élt
a világítótorony sötétség-kaszabolás,
hisz te sem voltál más:
elevenen járkáló halálraítélt!
Pedig voltak, akik kinevettek.
Barátaid barátaim lettek,
akik elhittek, gyűlöltek, rád nevettek, szerettek:
te Halál-halász,
Élet-kalász,
Áldozat - Aranyserleg,
akinek kehely-öblébe epét kevertek.
Üvegharang, akit vak kézzel a megalázás-sziklához vertek!

Bronz-karámfának dőlő bronzszobrodat én avattam Borban,
a haláltáborban.
S a rézbánya oly mély volt, mint a Himalájában
a sárgán virágzó tibeti völgy, s a völgy világmély torkában
a lefelé csigavonal autóút réz-koszorú talpán
a gigászi teherautók, mint miniatűr gyufásdobozok,
pedig nyolc kerekük, s a szikrázó keréktárcsa-dobok
vastagok voltak, mint a szuszogó bálna-orkán,
s mégis a titáni fordított réz-süvegben
a fordított méhkas szalmafonat szívüregben
a telihold kerekű teherautók oly picinyek voltak a rézpecséten,
mint a feketepettyes piros katicabogarak a fűkalász zöld hüvelyében
a kéken
rezzenő fölvágott, nyitott szív hús-alja izomtölcsér-csücskében
s nyüzsögtek a piros pontok, a fenékiszap enyvébe kevertek
s száradt az alkonyvér a szívműtét-szikén, operáló-késen.
S körben a titáni tölcsér-völgy sárgán és sejtelmesen virágzott,
mint a tavaszi aranyeső-bokrokkal áldott
boldog kert, mint a nyáréji tejút-hányadék égbolt.
Így volt!
És te nem lehettél velem,
hisz tarkón-lőtt a gyűlölet, holtan sírba-rúgott a Félelem.

Egyszer talán láttalak is Bián,
mert gyerekként néztem a halálmenetet:
folytak, csoszogtak át a F ő-utcán csámpásan, reménytelenül
a szántóföldek vége esőlatyak sár-országúton, a magyar Via Dolorozán, Via Appián
ahol Jézus hurcolta vért köpve, rogyadozva hatalmas tövis koszorú gólyafészek-kalapban a keresztet,
ahol húszezer meztelen férfit, a lázadókat, keresztre szögeztek
s azok gyűrődtek, vonaglottak, mint horogra tűzött kukac, giliszta,
s azok aszalódtak, horpadtan ráncolódtak, mint a szilva-korongos szita,
s ki merte hinni akkor, hogy megmenekül?
Akit szuronypuskás csendőrök kísértek:
sok zöldláng-kakasfarok tollcsokros, fekete bársonykalapos sárga kisértet.
S nézte a falu a százezer dülledt darázs-szemű vánszorgó-tetemet.

Akit a gyűlölet megaláz, aztán majd betemet.
Vagy be se temet.
De otthagy halottan a hóban:
kinyílt pipacshoz hasonló szájjal, lihegéstelen fogsor-riadóban.

Ki vagy te Barátom?
Nemcsak az, aki voltál.
Hiába jajgatok, belátom.
Hiszen csak az vagy, amit szóltál!
Emberkönny-sós
titok -óceán Radnóti Miklós.

Óceánsós bánat,
halál-öröm, élet-temető,
mennyei tető,
tizenegyezer-méter befele-láz
só-súlya megváltó mély-virág titok-varázs,
zárt özönlés, lágy ringás, nehéz zokogó víz-lobogás,
akiben áldozat, kárhozat, bűn, éhség, párduc-ragadozás,
halottak lombhullása óceán-alja vak avar,
átkozat, kárhozat, korhadás, rothadás,
sivár dülledt izzás: szemgolyó-parázs,
aki mégis tükre vagy a rádnéző csillag-téboly éjszakának,
aki örökké teherbe esel mégis,
magzatvizedben nyüzsög a halál és a remény is
millió alakú titok-alak,
takonylepedő lengés óriás, öldöklő fény-salak,
lámpa-barlang-szájú szörny dobozok, világító üstökös-halak.
Mert te vagy a megmaradás,
megszületés,
örök ringatás, befejezhetetlen temetés,
kikezdhetetlen boldog anyaméh, végzet-teremtés.
Az áldozat és az áldozati kés,
örökös bánat-aratás, boldog szent megfeszülés.

S úgy állsz ki könny-vízesés
önmagadból:
a körötted tenyésző só-súlyú végtelen habból,
a titok-óceán élet-ravatalból,
mint Isten szívébe döfő iszonyat-fényszigony
világítótorony.

 



 

Link: Radnóti Miklós a Wikipédián